7. fejezet

7. fejezet

Colin

Andrea Cremer: Őrzők
Avagy milyen is egy igazi vérfarkas?

Szerzői megj.: A közelmúlt eseményeinek tükrében módom volt átgondolni, és sokkal komolyabban venni a könyvet.

Őszintén be kell vallanom, hogy ennek a könyvnek az olvasása részemről emlékezetes hőstettnek számít, annál inkább, mert ebben nem sikerült választ kapnom legfőbb kérdésemre: milyenek is pontosan a vérfarkasok? Az még oké, hogy a főszereplő lány, akinek megint nem tudom a nevét, bocs, Miss Veer, tehát ő farkassá tud válni, de ez öröklődik, tehát nem harapás nyomán szaporodnak, akkor viszont felmerül a kérdés, hogy most akkor mi van?

Én tényleg azt hittem, hogy ez vérfarkasokról fog szólni, tehát hiba van a könyv körül, az alapvető mondanivalója eltér a beharangozottól. Ezt nevezem én médiafogásnak. Persze az is lehet, hogy mint más könyvekben, itt is szimbolikus ábrázolásról van szó, így…

Igazán értékelem az erőfeszítéseit, Mr. Grey, de ez még mindig nem elég egy jobb jegyhez, sőt még egy ketteshez sem, nem látok benne kellő mélységet, de még komolyságot sem. Ha nem látok javulást, kénytelen leszek az elemzésre kijelölt könyvszámot tovább növelni.

O.O

- Itt a lista – nyújtotta Corn a jóseggű-jómellű démonvadász csaj felé a noteszéből kitépett lapot, amin az ő sajátos ákombákomjával egész sor tétel szerepelt. – Rufus majd elvezet a boltba, vásároljatok be, aztán keressetek meg, valahol a városban leszünk.

- Mi? – kérdezte reménykedve az angyal, egy pillanatra felragyogott arca a reménytől. Corn viszont felé se nézett, mintha untatta volna a látvány, csak bólintott, és Nicholas felé fordult.

- Míg én Rolanddal és Valeriannal elintézem a térkép-ügyet, addig te őrködj, és figyeld, nem jön-e erre több ártó lény. Egyelőre nincs időm új klienst fogadni.

A kísértet egy pillanatig elgondolkozott, sürgesse-e a kincskeresést, aztán csak bólintott, és szertefoszlott az langyos reggeli napsütésben.

- Miért nem mehetünk mi is? – villant meg a démonvadász szeme. – Jobb, ha nem megyek messzire a vérszívótól.

- Őt sem szívjóságból viszem magammal – pirított rá olyan magabiztosan, amilyennek rég nem hallottam. – Hanem mert az ő vére kell a procedúrához és az ő húgáról van szó. Valerian pedig azért jöhet, mert úgyis segíteni akar.

Mielőtt Tita felcsattanhatott volna, hogy ő is szívesen segédkezik a vámpírlány megmentése körül, az új Corn élesen rá szólt, hogy igyekezzen mindenben Rufus segítségére lenni. Így Rufus és Tita együtt indultak be a városba. Mivel Sophie a jelek szerint elgályázott valamerre, négyen maradtunk. A vámpír és az angyal fura összhangban álldogáltak előttünk, a szánhúzó kutyák türelmével várták Corn parancsát, de ő rám nézett.

- Tudsz járni? – aggodalmaskodott.

Ekkor jutott eszembe, hogy voltaképpen én a tornateremben elájultam, és magára hagytam Cornt egy angyallal meg egy pokoli természetű sellővel. Még sosem hagytam cserben. Ettől elvörösödtem, szégyelltem, hogy annyira rosszul lettem, mikor ő ilyen jól tartotta magát, és a fejlemények szerint átvette a parancsnokságot. Amikor felém ugrott, mégis a régi, miattam magát emésztő Cornt láttam magam előtt.

- Persze, semmi bajom – mondtam mosolyogva, miközben megvakartam balommal jobb kezemet. Erre olyan elszörnyedő fejet vágott, hogy rögtön abbahagytam. – Nem csinálom, jó? Mondd inkább, hova menjünk.

- Hova is, hova… - mormolta tanácstalanul, még mindig engem fürkészve, aztán egy nagy levegőt véve másik két társunkhoz perdült. – Megvan! A téren van egy részletes várostérkép, azon fogjuk megnézni, merre lehet Georgina. Mivel a természetfeletti erők mind errefelé sodródnak, lásd saját magatokat, nagy az esélye, hogy itt lesz a közelben. Egy próbát megér.

Bólogattam, addig se vakartam a bőrömet. Mostanra nemcsak a vakarózás vált merő kínná, de a viszketés is az őrületbe kergetett. A fertőzött terület nemhogy visszahúzódott volna, még tovább terjeszkedett, teret hódított bal kezemen. Már azon tűnődtem, ne dörzsöljem-e be magamat sós homokkal, hátha attól javulna valamit a helyzet, amikor a többiek elindultak a térre. A kocsit ott hagyták a tengerparti parkolóban, ahol volt, a kis távolság, a sellőmentesség és a jó levegő miatt nem volt kedvük kocsikázni.

Közben, hogy eltereljem Corn figyelmét és egyúttal a saját bajaimról is megfeledkezzek, elpanaszoltam neki az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Fogadok, hogy Miss Veer mostanra teletömte a postaládátokat irodalom házinak valóval. Nem tudom, mit gondol, hogy napi kettőt küldözget a postás csajjal, nincs nekem ilyesmire időm. Meg kéne kérni, hogyha nincs jobb dolga szabadidejében, mint a házi feladat alapok gyártása, tartson velünk, és segítsen.

- Ha akarod, bemehetünk érte – mondta Corn széles kényszermosollyal.

- Az lenne az akció halála – nevettem rá, mire ő úgy lesápadt, hogy kezdett érdekelni, mégis mi a frász történt, amíg én alélva feküdtem a parton. – Valami baj van?

- A nyilvánvalón kívül? Semmi – felelt.

Hiába próbálta elterelni a témát azzal, hogy gyorsan összefoglalta, hogyan boldogult a paranormális lényekkel, továbbra is kíváncsi voltam, mi az, amit ennyire nem akar elárulni. Máskor sosem titkolózott, ismertem minden gondolatát, fura volt, hogy nekem kell faggatnom őt, és nem ő szalad hozzám a gondjaival. Gondoltam, alkalomadtán majd jó alaposan kifaggatom a vámpírt, úgyis jön nekünk eggyel a húga megmentésének tervéért. Hacsak Corn nem parancsolt rá, hogy hallgasson, kihúzhatok belőle mindent.

Kicsit sajnáltam, hogy Rufus nem tartott velünk, időközben ugyanis vérfarkas-szimpatizáns lettem, határozottan jobban tetszett modora a mögöttünk sétálóknál. A vámpír még mindig idegesítően émelyítő pillantással bámulta Cornt, az angyal meg úgy járt-kelt, mintha arra kértük volna, hogy csonkítsa meg a szárnyát.

Mikor legkedvesebb lányismerősöm végre nagy levegőt vett, hátranéztem az angyalra.

- Mi lett a sellővel, csak úgy elúszott? Semmi jó tett helyében jót várj?

- A sellőknél hálátlanabb fajt nem hord hátán a föld, de ha megnyersz egyet magadnak, az egész tengert magad mögött tudhatod – válaszolt élénken a kérdezett. – Mondjátok, jóban vagytok Sophrae-val?

Gyanakodva pislogtam rá. Most csőbe akar húzni, vagy mi a fene? Corn is hátranézett.

- Biztos rosszul értetted a nevét, ő Sophie.

- Nem, amikor a karomba kaptam, határozottan azt kiabálta, hogy „Te nem bánhatsz így velem, hallod? A sellőkirály lánya vagyok, Sophrae! Engedj el, hülye halandó! Hallod? Tűnj innen! Tűnés!”, és ekkor jöttetek ti.

- A hülyézés teljesen rá vall – mondtam Cornnak, aki meglepettnek tűnt.

- A sellőkirály lánya? Minek hiszi magát az a csaj?

- Biztos megint túldramatizálta a dolgot – legyintettem, és a tér felé futó útra tereltem. – Tudod, hogy mennyire szereti a feltűnést, ki nem bírná, ha egyszerű sellőként kezelnénk.

A két természetfeletti lény kicsit lemaradt, így Corn közelebb húzódhatott hozzám. Most, hogy a fura teremtmények miatt nem kellett keménykednie, szomorúnak tűnt. Nekem is rossz lett a kedvem, amikor megéreztem nyomott kedvét.

- Bárcsak eltűnnének – sóhajtott fel. – Még iskolába is szívesen mennék.

- Én ugyan nem. – Átkaroltam, próbáltam felvidítani. – Ahogy lassanként lekopnak rólunk, neked is meg fog tetszeni, hogy a nagynénéid áldásával hagyhatunk ki tanítási napokat. Ha már itt tartunk, nem zavarja őket, hogy én is a társaság tagja vagyok?

- Nem – mondta gyorsan, de volt egy olyan érzésem, hogy a kedvemért hazudik. – Mármint azt sem tudják, hogy én lógok, de kit érdekel, annyival tartoznak, hogy leigazolják ezeket az órákat mindkettőnknek. Végül is miattuk keveredtünk bele ebbe az egészbe, ha nem mentem volna el a boszorkánytalálkozójukra, a rózsaszín füst sem áll felém, és most senki nem jönne azzal, hogy segítsek rajta.

Szerettem volna megnyugtatni, hogy csak nem tart örökké ez a Főboszorkány őrület, mikor kis híján átestem egy macskán. Az kényelmesen kinyújtózva nézett fel ránk, a lábát húzva lépett párat, majd felszökkent a sétálóutca zöld részét keretező alacsony téglakerítésre.

- Az egyik macskátok? – húzódtam arrébb. Nem tudom mit vártam, talán azt, hogy egyszer csak macskanővé vagy más ismeretlen bestiává változik, akárhogy volt, tartottam tőle.

- Nem hinném. – Corn alaposabban megnézte a macskát, aztán karomnál fogva húzott, hogy menjünk már tovább. – Igaz, hasonlít Útiszederre, de ha ő lenne, már nekem ugrott volna. Valamiért utál.

Miközben ezen tanakodva, még mindig hátrafelé nézve távolabb értünk a macskától, a két jómadár felzárkózott. Ahogy a macska megpillantotta Rolandot, azonnal fújni kezdett rá, de ez nem volt új, minden normális élőlénynek ezt diktálta a józanész, még nekünk is. Irigyen néztem a kerítésről fűre szökkenő kandúrra, mert neki megvolt a szabadsága otthagyni a vámpírt, míg nekünk nem. Pontosabban én minden további nélkül hagyhattam volna Cornt, de örültem, hogy így kiállt magáért velük szemben, és kezdtem azt hinni, hogy paradox módon jót tesz neki a társaságuk, ezért maradtam, és őket se próbáltam lekoptatni.

Időközben megérkeztünk a térre, amiről Corn mesélt. Az egész vörös téglával volt kirakva, és a híd alacsonyabb oldala melletti területen kapott helyet. Mivel a játszótér és az újságos arrébb volt, senki nem időzött itt reggel nyolckor, tehát nyugodtan odamehettünk a városunkat ábrázoló térképhez. A turisták bejelöltek rajta néhány pontot – például egy jó kávézót és a nagynénik üzletét -, de más még nem próbálkozhatott vámpírlányok keresésével rajta, aminek örültem. Ez a zsongás biztosan múló állapot, és aztán nyugalom tesped a városban élő és keményen dolgozó Főboszorkányokra.

Intettünk Rolandéknak, hogy jöjjenek. Nem kapkodták el a dolgot, úgy csodájára jártak a macskának, mintha nem is tudom, mit látnának. Corn közben már oda is ment a kerítéshez, hogy a mögötte lévő ágyásból magához vegyen egy kis földet. Igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem lenne természetesebb. Mintha a legjobb barátom óránként markolna bele az útjába kerülő ágyásokba.

- A föld erősíti a mágiát – magyarázta hiszem-ha-látom hangon. – Kell hozzá vér, és hogy biztosra menjünk, a lány személyes tárgya. Van nálad valami, ami az övé? Öhm, mondjuk egy fénykép vagy nem tudom, zsebkendő?

Ez utóbbit már a vámpírnak mondta, aki most először hagyta a francba az eleganciát, és kapkodó mozdulatokkal előhúzott zsebéből egy selyemkesztyűt.

- Gondoltam, hogy kellhet – magyarázta. – Ugye nem lesz baja? Szeretném megtartani.

- Az attól függ. Lehet, hogy el fog égni, de jobban szeretnéd megtalálni Georginát, mint ezt a kesztyűt dédelgetni, nem igaz?

Corn kérdésére Roland bólintott, és átadta a kesztyűt. Ezzel megvoltunk, már csak a vér és a térkép kellett. A vérrel nem volt semmi gond, a vámpír könnyen megmetszhette a saját bőrét egy darabon, de a térképpel meggyűlt a bajunk, ugyanis az már csak azért sem akart a sulis tábla módjára vízszintesbe állni. Mikor a vámpír olyan hevesen kezdte rázni a táblát, hogy annak vaslábai pár centivel arrébb tolódtak a talajban, közbeléptem.

- Mi lenne, ha egyszerűen leszednénk? Kiterítenénk, és ha valaki kérdezné, mit művelnénk, kitalálnánk valami jó mesét?

- Vagy kidöntöm, rácseppentjük a vért, és elinalunk – ajánlotta Roland. Nem akartunk belemenni. – Addig sem azzal foglalkoznak az itteniek, hogy ti milyen furcsák vagytok, nem? Ez eltereli a figyelmüket. Különben elég nehézkes lenne kimagyaráznotok, miért kalauzoltok minket, idegeneket.

- Ebben van némi igazság – mondtam Cornnak. – Biztos elővenne minket valaki. Emlékszel arra, amikor a polgármester kijött hozzánk, és azt mondta, mi rongáltuk meg a temetőben a sírokat, mert biztos csontokat kellett szereznünk a nagynénjeid egyik új varázslatához?

Láttam rajta, hogy jobb szerette volna, ha nem juttatom ezt eszébe. Biccentett Roland felé.

- Ennyiben merüljön is ki az elterelő hadjárat, amíg itt vagy, kövesd Rufus példáját, és egyél nyulat vagy mókust.

- Parancsára – hajolt meg felé a vámpír, majd tőből kitépte a vaslábas táblát a földből, és gyengéden letette a földre.

Körülnéztünk, majd sietve körültérdeltük, csak Roland maradt állva, aki karjába mélyesztette egyik metszőfogát, hogy vért serkentsen. Corn szórt a térkép mind a négy sarkára földet, egymásnak dörzsölve leporolta kezeit. Roland meglett a vérrel.

- Mehet? – kérdezte.

- Mehet.

Corn erősen megmarkolta a térkép szélét, a vámpír hagyta legördülni karján a vércseppet. A vér a gravitációnak ellentmondva feltűnően lassan cseppent le a térképre, majd még mielőtt szétmázolódhatott volna rajta, hirtelen irányt váltott, és a földre pottyant. Az azonnal elnyelte. Teljesen le voltam sokkolva a gravitáció világegyetemes szabályának megdőlésén, de úgy vettem észre, a többieknek nagyobb bajuk volt.

- Nem működik – mormolta Corn. – Nem értem…

Az angyal akart valamit mondani, mikor a hátunk mögött felbukkant Nicholas.

- Cornelia kisasszony, menniük kell, ha jót akarnak, járőrök tartana feléjük.

- Tényleg, ilyenkor jönnek fánkért – vidultam fel hirtelen. Felfordulhatott a világ, angyalok hullhattak az égből, sellők a tengerből, a rendőrök akkor is minden reggel megették a nekik kijáró fánkokat.

- Mennünk kell – közölte a hírt a többiekkel legjobb barátom.

A vámpír színes szitkozódások közepette segítette fel Cornt, aki ellökte kezét, és belém kapaszkodva, vissza se nézve szaladni kezdett a park irányába.

O.O

Ahogy elnéztem, egy lendülettel képes lett volna Dullville-t is maga mögött hagyni, ha nem lassítom le az üzletek elé érve.

- Kell lennie más megoldásnak – biztattam halkan, mielőtt felkeltettük volna a kisbabáját babakocsiban ringató nő figyelmét.

- Majd megnézem Ariana naplójában. Addig… nem is tudom, mit csináljunk, Colin. Mi van, ha azért nem vált be, mert nem is vagyok Főboszorkány?

Úgy kérdezte, mint aki örülne is ennek, meg nem is. Ösztönösen tiltakozott a különcségek ellen, szeretett volna hétköznapibb életet élni, mint amilyenben része volt, ugyanakkor utálta megszegni a fogadalmait, tudtam, hogy meg akarja találni a vámpírlányt. Amúgy se a vámpírt látta benne, hanem csak egy szerencsétlen lányt, akivel ugyanúgy szórakozik a sors, mint vele – erre mi jobb bizonyíték, mint az, hogy vámpírrá lett? Komolyan néztem rá.

- Észrevehetted, hogy ezek az izék tájékozottabbak ilyen ügyekben, mint mi, ha ők azt mondják, hogy te vagy a Főboszorkány, igazuk van. De nem muszáj csinálnod, ha…

- De igen, végig kell csinálnom – mondta olyan pillantással, mintha nagyon szeretne valamit mondani, mégis folyton vissza kell nyelnie. – Végig is fogom.

Ekkor ért be minket Roland és Valerian. Előbbi megkérte Cornt, hogy próbálja meg újra felkutatni a kishúgát, és járjon a végére ennek a dolognak, de Corn, mikor meglátta, hogy a gyógyszertár előtt állunk, mást gondolt.

- Colin, be kell mennünk! Hátha tudnak valamit a lábadra! – erősködött.

- Nem kell, eddig is elvoltam vele, ezután is el leszek!

Parttalan vitába kezdtünk arról, hogy miért pocsékoljuk az időt gyógyszerekre, mikor sokkal sürgősebb elintéznivalóink vannak. Corn sajnálatomra eddigre annyira belejött saját akarata érvényesítésébe, hogy nem engedett nekem.

- Már pedig én bemegyek – makacsolta meg magát. Láttam, hogy remeg a keze, utána akartam nyúlni, de már ment is, csak a bejárat lépcsője előtt állt meg, amíg visszakiáltott az angyalnak. – Vigyázz rá!

Nem akartam utána menni, már így is harapós hangulatban volt, így nem volt mit tenni, leültem a gyógyszertár előtti padra. Egyrészt idegesített, hogy örökké orvosokkal nyaggatott, másfelől vicces volt, hogy egy ilyen bagázzsal a nyakában képes hinni az antibiotikumokban. Mindegy, ez nem zavart annyira, hasonlított normális önmagára. Tudtam, majd ráérek akkor megijedni, ha valami bűzös löttyöt akar leerőltetni a torkomon.

A vámpír odasétált hozzám, és leült velem szemben a lámpaoszlop alá.

- A barátnőd aztán pikk-pakk megreguláz minden társaságot – mondta fejcsóválva, mégis elismerő hangon. Zavart, hogy így beszélt róla, de eszembe jutott elhatározásom.

- Mi volt a parton? Tartott nektek valami beszédet? Vagy mondott valamit az úton?

- Nem, csak félrehúzódott veled, mi meg nem akartunk zavarni, ezért körbeültünk, és azon elmélkedtünk, hogy a démonvadászok milyen kapcsolatot ápolnak az angyalokkal. Az a dögös tyúk közben kétszer le akart karózni, de hamarabb kell kelnie ahhoz egy halandónak, hogy az sikerüljön!

Ez untatott. Most, hogy nem tudtam mivel elfoglalni magam, a viszketés újra felerősödött, kénytelen voltam lehajolni, és kicsit megvakarni lábamat.

- Nem azért, de vakarózva nem fogod tudni meghódítani szíved hölgyét – mondta a vámpír.

- Ki kérdezett? – vágtam vissza. Szívem hölgye, na persze. Ő már csak tudja, a legutóbbi szerelméből nagy valószínűséggel kiitta az életet.

- Több mint kétszáz éve boldogítom a hölgyeket, nagyon jól ismerem a módját – villantotta rám szemét.

- Képzelem. Biztos oda meg vissza vannak mézédes modorodtól.

- Kellemesebben érinti őket, mint ahogy őt a vakarózásod fogja, ebben biztos lehetsz.

Az angyal eközben összeszedegette a közmunkások által szerteszéjjel hagyott gallyak nagy részét, és közelebb jött hozzánk. Érdeklődve hallgatta vitánkat.

- Basszus, ne példálózz már itt nekem, nagyon fáj a lábam! Úgy mondod, mintha direkt vakarnám! Cseszettül fáj! – sziszegtem a rohadék vámpírnak. Kíváncsian nézett rám.

- Mit csináltál vele?

- Én semmit. Valami idióta volt az, megharapott. Most már tudom, hogy be kellett volna magammal cipelni a kórházba, hogy kivizsgálják, nincs-e valami fertőzése.

- Különös, a halandók pedig valamiért nincsenek oda a harapásért – merengett Roland. – Az egészen kicsi ivadékok harapnak nagyokat meg a kéjelgő lánykák, de azok akkor se közelítik meg az igazi vámpír- és vérfarkasharapást!

Ezt jó büszkén mondta. Lehalkította hangját, aminek örültem, mert a babakocsis nő mellett újabb kettő jelent meg. Nem akartam belerondítani reggeli sétájukba. Valerian rámosolygott a babákra, és oda akart menni hozzájuk, amikor rászóltam.

- Maradj már veszteg! Ha kidobott a mennyekből, úgysem fogad vissza egyhamar. – Aztán a vámpírhoz fordultam. – Nem hiszem, hogy vámpír vagy vérfarkas volt, azért észrevettem volna, ha egy túlvilági lény függeszkedik a bokámra.

- Én sem hiszem – ingatta meg fejét. – Tudnék róla, hogyha más vámpír lenne a városban, a vérfarkasok jelenlétét pedig messziről megérzem. A bolhazsák most egész távol van. De ne hidd, hogy csak mi lehettünk, egész sereg lény imád harapdálni. Ott vannak a tündérek, ők egészen odavannak a halandók harapdálásáért, aztán az élőhalottak, amik aztán mindenbe és mindenkibe beleharapnak, amit, és akit csak elérnek…

Corn ezt a pillanatot választotta ki a gyógyszertárból kivágtázásra. Feldúlt volt, gondolom nem kapta meg, amit szeretne. Roland, amint meglátta, azonnal felpattant, és indulásra készen állt elé, de ő ezzel mit sem törődve lehuppant mellém a padra.

- Azt mondják, azonnal menj el a kezelőorvosodhoz, és kérj tetanuszt, ha eddig nem tetted.

- Nem megyek – mondtam neki halkan. – Nem egy állat harapott meg, ennyit azért tudok. Majd kipróbálom anya többi kenőcsét is, biztos van olyan, ami lenyugtatja a bőrömet. Nézd, már nem is olyan rossz.

Felrántottam a nadrágszáramat, de azonnal le is húztam, mert akkor láttam, mennyire ronda a lábam. A látvány nem hiszem, hogy megnyugtatta volna Cornt, ezért csak vállat vontam, és rámosolyogtam. Szorongása egy pillanatra alábbhagyott, ezért visszatértünk védencei sürgős problémáihoz.

O.O

Roland ajánlatára elkezdtük a húga megtalálásához szükséges főzet összetevőinek keresését. Úgy volt, hogy Tita és Rufus is csatlakozik hozzánk, de csak nem jelentkeztek, nekünk meg nem volt kedvünk tovább hallgatni a vámpír szitkozódását, ezért nekifogtunk a kutatásnak. Egy félszáz éves tölgy kérgét kellett megszereznünk, és mivel a temetőbe nem mehettünk az ott tartott rajzórák miatt, ezért a közeli ligetbe mentünk, ahol gazdag növényvilág vert tanyát.

Míg a vámpír a fákat nézegette, és próbálta megsaccolni, melyik hány éves lehet, az angyal meg tisztást keresett, hátha a gyenge nap még nem tüntette el teljesen a harmatot a fűről, addig én gyűszűvirág után mászkáltam négy lábra ereszkedve. Eddig is sántítottam, de most legalább mindegy volt, hogyan haladok előre, senki se figyelt. Olykor odakiáltottam Cornnak, aki az egyik farönkön ülve tőlem kapott könyvét olvasgatta.

- Ez nem egy méreg? – kérdeztem. Beszéltetni akartam, mert akármilyen fura is, hiányzott a hangja.

- De.

- Mire kell? Be akarod vetetni a vámpírral, vagy mi?

- Jaj, Colin, ne kiabálj ennyire, ha errefelé kirándulgat valaki, lebukunk – szólt vissza egy fokkal visszafogottabban.

- Bocsi. Szóval?

- Nem teszek bele annyit, amennyitől bárki is meghalhat.

- Megnézhetek majd valamit a gépeden? – ugrottam témát. Előző éjszaka is azt kellett volna csinálnom a labdázás helyett, most lemaradtam a baseballmeccs eredményéről.

- Majd meglátjuk, de most keresd inkább tovább a virágot, jó? – kérdezte. Szinte hallottam, hogy tovább mondja, „és ne kérdezősködj folyton”.

Tovább kerestem a gyűszűvirágot. Még soha ennyit nem kúsztam-másztam egy nyamvadt növényért, legázoltam az aljnövényzetet, mire végre találtam belőle pár fürtöt. Ránézésre szép és ártalmatlan volt, olyan, amilyet egy jóérzésű férfi ajándékozna egy nőnek. Tőből kitéptem, körülnéztem, nem terem-e a közelben másik, majd odacsörtettem Cornhoz.

- Megvan! – kiáltottam oda neki. – Kell még?

Felnézett könyvéből, aztán rögtön le is pillantott, és megtörölte a szemét. Elhűlve néztem rá, mai nap már másodjára sírt. Amikor találkozott tekintetünk, úgy nézett, mintha haragudna. Végigpörgettem magamban, hogy megbántottam-e valamivel, de nem jutott eszembe semmi, ezért hagytam a fenébe a dolgot, és inkább átnyújtottam neki a virágot.

- Szerintem elég lesz – pöckölt le róla egy hangyát, majd maga mellé tette a fára. – Egészen gyorsan megtaláltad, akkor mi…

- GYERTEK! – üvöltött szavába Roland. Messziről szállt felénk kiáltása, de olyan hangos volt, hogy még a Corn melletti bokorra telepedett lepke is elrebbent tőle. – MEGVAN A FA!

- Tudtam, hogy bejön a több szem többet lát elv – mosolyodott el halványan Corn, és a nyomomban futni kezdett a hang irányába.

Néhányszor rossz felé fordultunk le, de aztán megérkeztünk a vámpír fájához. Baromi nagy volt, szinte ki kellett tekernem nyakamat, hogy felláthassak csúcsáig.

- Van vagy ötszáz éves – kopogtatta meg a tölgyfa kérgét Roland. – Megnéztem a környező fákat, ez van a legközelebb az ideálishoz. Ilyen jót nem találsz közel és távol.

- Biztos? – bizonytalankodott Corn. – Nem akarom megint elrontani a húgod megtalálását.

A vámpír olyan keményen markolta meg a fa kérgét, hogy abból több helyütt lehámlott egy kis részt. Határozottan bólintott.

- Ez jó lesz.

- Rendben van. Colin, kérlek, menj vissza a gyűszűvirágért meg a könyvért, és hozd ide. Miután vágtam a fa kérgéből, meg kell keresnünk Valeriant és a többieket, kerüljünk a kút felé.

Szótlanul indultam vissza, most már nem féltem őt ott hagyni a vámpírral. Még mindig nem bíztam benne annyira, mint amennyire szerettem volna, ha sosem voltam az a bizakodó típus, és nem volt egy fiúbarátom sem, ezért erre nem alapoztam sokat. Ahogy eszembe jutottak a többiek, úgy ütötte el a toronyóra a kilencet, idáig elhallatszott a hangja. A többiek most az órán üldögéltek, és várták, hogy pontosan húsz perc múlva végre kicsengessenek, mi meg itt keresgéltünk bájital alapanyagokat. Olyan képtelennek tűnt az egész.

A harapás óta tetejére borult világom, mintha azóta semmi sem az lett volna, mint aminek látszott. Mintha valami ördögi betegséget kaptam volna, amitől úgy felszökött a lázam, hogy lázálomban feküdtem az ágyon, és ezeket a badarságokat mind álmodtam. Talán tényleg így van, léptem át egy nagyobb követ. Ott fekszem az ágyon, Corn mellettem ül, lehetséges, hogy még a két nagynénje is átjött, hogy valami béna trutyit öntsenek le a torkomon, és anyát vigasztalják, hogy rendbe fogok jönni.

Megráztam a fejemet. Nem voltam az a képzelgős típus, most se tudtam, mi hatott így rám. Esetleg a sok megmagyarázhatatlan, ami ránk szakadt? Annyi ideig tagadtuk Cornnal a kicsit is gyanús nem mindennapi jelenségeket, hogy az agyam képtelen volt befogadni és normális módon elraktározni az új infókat.

Megérkeztem a farönkhöz, ahol legjobb barátom a cuccait hagyta. Felszedegettem a rönkről lehullott gyűszűvirágot, és fel akartam venni a könyvet, amikor észrevettem nyitott lapján egy ábrát. Gondosan vetették papírra, vigyáztak, el ne csússzon. Egy alig észrevehető kereszt volt, ami azért tűnt fel, mert a ráeső fényben ezüstösen sziporkázott. Elolvastam az alatta lévő kézzel írott sorokat.

A vérfarkasok képtelenek elviselni az ezüst érintését, vágd meg őket ezüst szablyával, márts beléjük ezüst golyót, érintsd meg őket ezüst feszülettel, és végük. A szentelt vizet egyik ördögtől való lény sem állhatja, mint ahogy azt a vizet sem, mely érintkezésbe került egy kereszttel.

A koledálás elűzi a bolyongókat a háztól, ám a rokon mágia...

Nem sokat értettem belőle, de egészen érdekes volt az, amit igen. Eddig abban a hitben voltam, hogy a vámpírokra káros az ezüstgolyó – sok filmben azzal ritkítják őket -, de a könyv ilyet nem említett. Már éppen lapozni akartam benne, hátha vannak benne más kézzel festett képek, amikor távoli sikolyt hallottam. Messziről is megismertem, hogy Corn az.

Megfeszített erővel rohantam vissza hozzá az ágas-bogas aljnövényzet fedte ösvényeken, hogyha kell, a két kezemmel szedjem le róla a vámpírt. Mégsem Roland volt a vétkes, sőt hamarabb megláttam, mint barátomat. Elhátrált a fa közeléből, onnan meresztgette a szemét, míg Corn közvetlenül a tölgy előtt állt.

Valami feküdt előtte a mohás talajon… valami kicsi és sovány. Amikor az a valami felé fordította a fejét, már ott is termettem Corn mellett. Hátrébb húztam.

- Mi ez? – suttogtam fülébe.

- Nem tudom. A fából esett ki, mikor megvágtam a kérgét – mondta, de ennél többet ő sem tudott, csak a fejét rázta.

A lénynek nagyon hosszú lábai voltak, és mintha egy szűk helyre lett volna zárva, úgy húzta össze magát. Lassan kivettem, hogy voltak vállai, sőt volt nyaka is. Amikor kinyújtotta karjait és lábait, hirtelen magasabbnak tűnt. De lehet, csak azért látszott nyúlánkabbnak, mert az eddig durván testéhez szoruló zöldes akármi a végtagjaival együtt mozdult, és teljes hosszúságában végignyúlt a füvön. Olyan volt, mint a szitakötő szárnya, törékeny és hajszálvékony. Leesett állal bámultunk rá.

- Ne feledjétek, hogy az én dolgom a legfontosabb – bosszankodott Roland, akit nagyon zavart, hogy már megint elvonják a figyelmünket Georgináról. Nagy sokára szíveskedett csak tájékoztatni minket. – Ez egy tündér.